Harnóczi Erzsébet, vagy ahogy sokan ismerik, Böbe, egész életében szorosan kötődött Kunfehértóhoz és a pedagógusi hivatáshoz. Óvodapedagógusként, tanítóként és gyógypedagógusként is dolgozott, most pedig új szerepben tér vissza a kunfehértói óvodába. Interjúnkban a pedagógiáról, az óvodáról, terveiről és a településhez fűződő kapcsolatáról beszélgettünk.
– Mutatkozzon be néhány mondatban azoknak, akik még nem ismerik Önt!
Harnóczi Erzsébet vagyok, bár sokan egyszerűen csak Böbeként ismernek. Kunfehértón nőttem fel, és ma is itt élek, így nagyon erős a kötődésem a településhez. Nemcsak a gyermekkorom és a szakmai pályám számos emléke köt ide, hanem a családom is. Itt élnek a szüleim, a gyermekeim és unokáim is.
Pedagógusi pályám jelentős része szintén Kunfehértóhoz kapcsolódik. Dolgoztam a helyi óvodában óvodapedagógusként és óvodavezetőként, a kunfehértói iskolában pedig tanítóként, gyógypedagógusként, munkaközösség-vezetőként és ifjúságvédelmi felelősként. Óvodapedagógus, tanító és gyógypedagógus végzettséggel rendelkezem, emellett gyermekagykontroll-oktatóként is dolgozom.
2008 óta vállalkozás keretében is gyakorlom pedagógusi hivatásomat: gyermekekkel, szülőkkel és pedagógusokkal foglalkozom, tanfolyamokat, képzéseket tartok, valamint fejlesztő és tanulást segítő programokat készítek. Gyakran mondom, hogy a hobbim a hivatásom. Ennyi év után is ugyanolyan kíváncsisággal keresem, hogyan lehet a gyermekeket még jobban segíteni, hogyan lehet a fejlődést és a tanulást játékosabbá, örömtelibbé és eredményesebbé tenni számukra.
Hiszek abban, hogy minden gyermekben rengeteg lehetőség rejlik – nekünk, felnőtteknek pedig az a feladatunk, hogy segítsünk ezt kibontakoztatni.
– Hol tanult, és hogyan vezetett az útja az óvodapedagógusi pályáig?
Pedagógusi pályám több területet is érintett, és úgy érzem, ezek szépen egymásra épültek az évek során. Az Eötvös József Főiskolán szereztem óvodapedagógusi és tanítói diplomámat, majd Szegeden gyógypedagógusként végeztem, tanulásban akadályozottak pedagógiája szakirányon. Később a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen közoktatás-vezetői szakvizsgát tettem. Mindig fontos volt számomra, hogy több oldalról is értsem a gyermekek fejlődését és tanulását.
– Ön korábban már dolgozott ebben az óvodában. Milyen érzés most visszatérni – ezúttal már az intézmény vezetőjeként?
Nagyon különleges érzés visszatérni egy olyan intézménybe, amelyhez korábbról is sok emlék és szakmai tapasztalat köt. Most azonban más szerepben, több élettapasztalattal, tudással és rengeteg új ötlettel térek vissza.
Pedagógusként mindig az volt az egyik legfontosabb alapelvem, hogy minden gyermek számít. Mindegyikükben ott vannak a lehetőségek, és szeretném, ha az óvodában megkapnák azt a figyelmet, támogatást és ösztönzést, amely segíti őket a kibontakozásban. Az óvodáskor ebből a szempontból különösen csodálatos időszak: a gyermekek rendkívül fogékonyak, és sokszor egészen látványos fejlődésre képesek, ha megfelelő lehetőségeket és támogatást kapnak.
A visszatérésemnek most egy nagyon személyes érzelmi motivációja is van: az egyik unokám is ennek az óvodának a kis óvodása. Így amikor azon gondolkodom, hogyan lehetne még jobbá tenni az intézményt, nemcsak vezetőként és pedagógusként teszem fel magamnak a kérdést.
És tulajdonképpen ez adja számomra az egyik legfontosabb iránytűt. Olyan óvodát szeretnék, ahol minden gyermek ugyanolyan fontos, ahol biztonságban és szeretetben lehet a gyermek, ahol észreveszik az erősségeit, segítik abban, amiben támogatásra van szüksége, és ahol öröm számára minden reggel belépni az ajtón.
A tudásommal, a tapasztalataimmal és az ötleteimmel szeretnék hozzájárulni ahhoz, hogy a kunfehértói óvoda értékei tovább gazdagodjanak – a saját unokámért és ugyanilyen szívvel a falu valamennyi gyermekéért.
– Mit szeretne, mit érezzen egy gyermek, amikor reggel belép az óvoda ajtaján?
Azt szeretném, hogy egy gyermek reggel úgy lépjen be az óvoda ajtaján, hogy jó ide megérkezni. Érezze, hogy várják, örülnek neki, fontos, és biztonságban van. Az óvoda számára ne elsősorban egy hely legyen, ahová „járni kell”, hanem egy olyan közösség, ahol szeret játszani, felfedezni, alkotni, mozogni, barátkozni – egyszerűen csak gyermeknek lenni.
Tudja, hogy kérdezhet, próbálkozhat, hibázhat, és akkor is elfogadják, ha valamiben még segítségre van szüksége. Nagyon fontosnak tartom, hogy minden gyermek megélhesse a saját sikereit. Nem kell mindenkinek ugyanabban jónak lennie, és nem kell mindenkinek ugyanolyan ütemben fejlődnie.
Ha pedig egy kisgyermek reggel örömmel engedi el a szülő kezét, és kíváncsian indul befelé, délután pedig élményekkel telve mesél arról, mi minden történt vele, akkor azt gondolom, nagyon fontos dolgot sikerült jól csinálnunk.
– Mi az, ami ennyi év után is ugyanúgy lelkesíti a pedagógusi hivatásban?
Talán az lelkesít a legjobban, hogy ebben a hivatásban mindig van lehetőség valami újat felfedezni. Nincs két egyforma gyermek, ezért nincs egyetlen olyan módszer sem, amely mindenkinél ugyanúgy működik. Engem éppen ez ösztönöz: keresni azt az utat, amelyen az adott gyermekhez el lehet jutni.
Szakmai pályám során a legtöbb időt gyógypedagógusként dolgoztam, így közelről ismerem azokat a nehézségeket, amelyekkel a gyermekek a fejlődésük és később a tanulás során találkozhatnak. Mindig különösen érdekelt, hogyan lehet ezeket a nehézségeket időben felismerni, megelőzni vagy játékos, a gyermek számára örömteli módon segíteni.
Óvodás gyermekek számára iskola-előkészítő kurzust is készítettem, és sokat foglalkoztam az iskolakezdéshez szükséges készségek fejlesztésével. Ezen a területen különösen sokat jelent számomra, hogy többféle szakmai nézőpontból is látom a gyermek útját.
Óvodapedagógusként azt látom, milyen lehetőségeink vannak az óvodában arra, hogy megalapozzuk a későbbi sikeres tanulást, tanítóként pedig pontosan tudom, mi vár a gyermekekre az alsó tagozaton, milyen elvárásokkal, feladatokkal és nehézségekkel találkozhatnak. Gyógypedagógusként pedig mindehhez hozzáadódik az a szemlélet, hogy minden gyermek más, ezért nem biztos, hogy ugyanaz az út vezet el mindenkit a sikerhez. Sokszor nem több gyakorlásra, hanem másfajta segítségre van szükség.
Az évek során rengeteg, alsó tagozatos gyermekek tanulását segítő ötletet, módszert és játékot gyűjtöttem össze, de nagyon sok saját játékos feladatot és fejlesztő lehetőséget is kidolgoztam. Mindig az motivált, hogy a gyakorlás ne pusztán feladat legyen a gyermek számára, hanem lehetőség a felfedezésre, a játékra és mindenekelőtt a sikerélményre.
Úgy érzem, az óvodapedagógusi, tanítói és gyógypedagógusi tapasztalataim együtt különösen sokat adnak ahhoz, hogy egységben lássam a gyermek fejlődését az óvodától az iskolába lépésen át egészen az első iskolai évekig. Ezt a tudást és tapasztalatot szeretném most az óvodai munkában is minél jobban kamatoztatni.
– Milyen vezető szeretne lenni a kollégái számára?
Olyan vezető szeretnék lenni, akihez a kollégák bizalommal fordulhatnak, aki meghallgatja őket, kíváncsi a véleményükre és értékeli a munkájukat. Hiszek abban, hogy egy jó intézményt nem egyetlen ember épít, hanem egy közösség. Vezetőként az én feladatom, hogy ehhez irányt mutassak, megfelelő feltételeket teremtsek, segítsem és összefogjam a közös munkát.
– Mivel tölti legszívesebben a szabadidejét? Van olyan hobbija vagy tevékenysége, ami igazán kikapcsolja és feltölti?
Talán kicsit hihetetlenül hangzik, de a szabadidőm jelentős részében is pedagógiával foglalkozom. Szeretek új ismereteket szerezni, módszereket megismerni, ötleteket gyűjteni, fejlesztő játékokat és új megoldásokat kitalálni. Sokszor ez számomra nem is munka, hanem valódi kikapcsolódás – ezért is mondom gyakran, hogy nekem a hobbim egyben a hivatásom is.
A másik nagy hobbim a kerékpározás. Igaz, az utóbbi időben erre valamivel kevesebb időm jutott, de nagyon szeretek hosszabb túrákra indulni. Az eddigi legnagyobb teljesítményem a Balaton megkerülése volt egyetlen nap alatt, ami 223 kilométert jelentett. Ez nemcsak fizikailag, hanem fejben is komoly kihívás volt, ezért különösen büszke vagyok rá.
Legközelebb a Kiskunhalasról szervezett Szabadka-túrán veszek majd részt – nem először. A Balaton-körhöz képest ez már „csak” 90 kilométer. A kerékpározás számomra igazi feltöltődés: közben ki tudok kapcsolni, rendeződnek a gondolataim, és nem ritkán még új ötleteim is születnek.
Interjút készítette: Csordás Bettina